2009. szeptember 20.
VIII. évfolyam 9. szám.
Könyvajánló
Tartalom
Dohnányi Ernö
Szimfonikus percek.
II. Rapszódia Andante
BBC Symphonic Orchestra.
Mattias Barnert vezényel
Csontváry KosztkaTivadar: Süvöltőt leterítő ölyv
Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
Duhaj kedvek Eldorádója,
Száz tivornyás hely, ne bomolj.
Csitt, most valahol, tán Ujpesten,
Húszesztendős legénynek vackán
Álmodik a Nyomor.

Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó,
Melle horpadt, válla kiáll,
Arcán zúzos, jeges nedvesség,
Mosolyog. Szent, nehéz álmában
Urabb, mint egy király.

Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan fölkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.

Kevesebb vért a köhögésnél
És a munkánál több erőt
S hogy ne kellessen megjelenni
Legalább tíz-húsz esztendőig
Az Úr szine előtt.

Te, nagyváros, csupán öt percig
Álljon ürítetlen a bor
Dús asztalán dús nábobidnak,
Mert valahol talán utolsót
Álmodik a Nyomor.


Ady Endre
Álmodik a Nyomor
A Földön ballagó időben nem változik a törvény,
a jelen múlttá lesz, elnyeli az örvény.
Csak szegény országban változik a törvény,
mi egykor kénszagú volt, most az tiszta tömjén.
Új hiteknek terem sok felkent lovagja.
Más hite volt egykor? Érdekel a múltja?!
Csak a jelen számít, a jövő oly messze!
Kinek nincs gátlása, de megvan a mersze,
süthet száz pecsenyét, ezret önmagának,
befalhatja gyorsan, miért is adná másnak?

Ám a Földön ballagó időben nem változik a törvény.
A jelen múlttá lesz, elnyeli az örvény.

                                                      2003.

Millei Ilona
Köpönyegforgatóknak
Petőcz András
Kivándorol az isten
Barátom, az isten
(különben, ismert világutazó),
bőröndjét magához vette:
vonatra száll.

Úgy néz ki, persze,
hogy Bécsben majd megáll.

Bécsen keresztül Párizs a cél,
Párizsból Lille, Brüsszel, London.

Egy kis csavargással enyhít az isten
a mindenféle nyomasztó gondon.

Leginkább, mondja, a mindennapok,
hogy újból és újból csodát kell tenni,
meg, hogy a csoda a semmibe potyog,
mint a guanó.
Lehet itt bármit is szeretni?

És,
teszi hozzá mindehhez az isten,
túlzottan zsigeri a gyűlölködés,
egyszóval,
el kell menni, el kell menni.

Kivándorol végleg az isten,
az ismert világutazó,
vidéki ország,
suttogja magában,
tetőled messzire menni jó.

Kalapos volt szegény öreg. Naponta
négy-öt kalappal lendített a sorsán,
s - ha adni-venni falvak összegyűltek -
árulta őket nagy vásári ponyván.
Néhány kalap - s a lányát férjhez adta.
Sok-sok kalap - s cserép került a házra.
S mikor már fedett fővel járt a környék :
öregapám a lét nyűgét lerázta.
Csöndes szerszámait hidegre tette,
hanyatt feküdt és ránccal körbesáncolt
szemébe húzta utolsó kalapját.
Meghalt. Csak addig élt, amíg muszáj volt.
(1959)

Baranyi Ferenc
ÖREGAPÁM
Bárdos László versére

Lehetne álmom még csillagmilliárdnyi,
járhatnék valami óvott, szélcsendes helyen,
ha érdemes volna új teremtést csinálni,
elvegyülve közben egy unalmas rendben.

Ki hiú rangért, dicséretért kiált:
annak útjait önös érdek vájja,
nem ég, nincs füstje, lángja,
nem ismer sem káromkodást, sem bibliát.

Engem a sorsom megáldott,
sosem ismerem meg jól a világot,
csak a boldogságot keresvén könyörögtem.

Mezítláb sem botlom meg drága szőnyegen,
Úgy megyek el, ahogy jöttem,
Az isten itt állt mögöttem.

(Budapest, 2007.11.15.)


Pécsi Éva
ILLÚZIÓ
Az oktatás befejeződött. Hasitz bácsi, a nyugdíjas vasutas, légó parancsnoki minőségében felvilágosította, sőt megparancsolta az utca lakóinak, hogy légitámadás esetén kötelesek a padláson tartózkodni. Tegyék ezt annál is inkább, hogy megőrizzék házukat a gyújtóbombák pusztításával szemben. Az elmélet szerint ugyanis a becsapódó bombákat a padláson elhelyezett homokkal hatástalanítani lehet.
Az oszladozó tömegben Kisné a szomszédasszonyába karolt és odasúgta.
– Tudja Mariskám, (de el ne árulja,) én bizony ezzel a dagadt lábaimmal nem mászok fel a padlásra, lesz, ami lesz.
– Bízzunk a Jóistenben, Rózsika – lehelte vissza a beavatott.
Nem sokkal később minden szombaton 13 órakor szirénapróbát tartottak. Az egy percig tartó vijjogás idegtépő hangja az elkövetkezendő megpróbáltatások szenvedéseit idézte fel a város lakosságában.
Amikor azonban az iskolák tanterve „honvédelmi ismeretek” megnevezéssel, új tantárggyal bővült, már érzékelhető volt a háború közelsége.
Nekünk középiskolásoknak nem az új tanulnivaló okozta a gondot, hanem az, hogy annak oktatását szombaton, az utolsó két órában jelölték ki.
Ilyés János
EJTŐERNYŐSÖK
CSAK EMBERT ÛZ SEBTELEN FÁJDALOM,
okosat is oktalan félelem,
halandó hal halált a végeken
hűvös hitért, mi végső oltalom.
Asszonyt sápaszt a gondolt borzalom,
férfit rettent megfogyó élelem.
Nincs út, nincs mód magam megértenem,
amíg bennem rejtőző magam elhagyom.
Mert az atom, mely fel s alá dübögve
társtól társig süvölti át a tért,
rózsát és követ alkot mindörökre,
de az utat, mi sodorja a vért
ereinkben, csak ember látja végig.
Fájdalma földbe ér, félelme égig.
1968.
„Te csak pipálj, Ladányi!”
- mondanám Mihálynak.
- Csavarok egy spanglit is,
meglátod, nem erős!
Nem fog köhögni,
csak röhögni tőle Kháron,
az elátkozott vadevezős.

„Felfénylik egy fuga fénye”
a pincekocsmában,
a sűrű füstben,
hová meginvitáltam
az aluljáróban álló hegedűst,
és most itt főlünk párában,
melegben,
mint bűnösök az üstben.
Ő szegény, nem bűnös,
de én se vagyok hős.

Magánfröccsel pótlom
a méltán kijáró
állami támogatást.
Húsz év után még
kit lehet anyázni?!
Még mindig Aczél Györgyöt,
kit is lehetne mást…
Még csak az ősztől borzong a meggyfa ága,
figyeljük egymást konokul megállva,
mellényem kissé összébb vonom.

Karácsonyokról írt a kedves.
A lombok közt riadt bánat verdes,
gyönyöre csöndnek, feledésnek.

Fagy jön, tudom. Szívem, akár a levél éle,
megremeg. Jövendő ünnep lüktető éke.
A pártatlan, hűvös tisztaságban
a Nap, mint fenyőn a függő, lebeg.

  Boldog idők!
Amikor még fáraók isteni tekintete vigyázta a piramisok épülését!
Amikor még vad indiánok száguldoztak bölényeik porzó nyomában a szűz amerikai földeken!
Amikor még büszke paripák patái koptatták a pesti macskaköveket!
Amikor még méhek készítették a mezők illatos virágaiból mézüket, amikor még édes volt a tej, amikor még furulyán játszva terelte nyáját a forró Alföldön az a sok, névtelen juhász.
Elmúltak.
A piramisokat és a fáraókat elnyelte a sivatag, a bölények nyomát elmosta az indiánok vére, a macskakövek elnémultak, többé nem lépked rajtuk nesztelen a titokzatos lámpagyújtogató.

Lásd!
Odakünn az éj mily nyugodt,
ahogyan szelíden kondul a harang.
Úgy ömlik rám a hideg gondolat,
miként alvókra a feszült álom.

- Fürdőzöm én e fehér fényben,
s hogy ne fázzak, Téged idézlek .-

Látod?
Ha bűn kovácsol örömet,
boldog hát mind, ki vétkes.
De a gondok ráncai közt,
ugyan ki veszi észre,
hogy vagy, és nézel?

Látom,
a ma is csak egy pillanat.
Fájdalma lepereg, pattog,
kínosan, keservesen.

Hát csak múljon is el,
örök barázdát húzva
szemhéjam alatt,
ahogyan pihen ész,
               értelem,
                       akarat,
mert álmodni készülök.
Végh Sándor
Levél

Az évek futnak, súlyosan, dobogva,
én is gyorsulva süllyedek a múltba.
Tudom, hogy a világ meglesz majd nélkülem,
de mégis, néha már úgy képzelem,
hogy e világ az én világom:
napom, holdam, és csillagom… virágom…
s ha meghalok nem marad semmi:
velem együtt tűnik el valamennyi…
Persze magam is nevetek e képen,
volt már hasonló naiv tévedésem,
hát nem tudom, küzdjek-e ellene
vagy inkább megnyugodni kellene,
nem tűnődni, mi vár a nagy egészre,
a világra, melynek nem leszek része.
Kamarás Klára
GYORSULÓ IDŐBEN

Vannak pillanatok, mikor…
és ezek sokkal hosszabbak, mint hónapok, vagy évek,
keserű kényszerekkel töltött szópárbajok,
hozzá önérzet kíséret.
Reggel és este előjön, édes, csendes udvarias hangon,
s minden szó, minden hang csupa vád.
Jobb lenne szó nélkül hagynom?
A téma zárt, ismétlődve forog körbe-körbe,
uralma állandó, s belerondít minden kis örömbe.
Fogy a türelem. Belül csend.
Hideg, merevítő lelki verítékben
keresem magunkat; sehol senki.
Egyedül vagyok, üres teremben.
Vannak pillanatok… vannak,
mik hidegebbek minden lesz és voltnál.
Belülről külső szemlélőm vagyok,
s nem old fel semmi szeretet zsoltár.
Vannak pillanatok.
Vannak pillanatok.
Vannak?
Pillanatok?

Fetykó Judit
Pillanatok
Amikor becsukta  maga mögött az ajtót, a magány, az elkeseredettség és a bánat bagolyszárnyakon, alattomos csendben  ereszkedett lelkére. Tagjaiban ónos fáradtságot érzett, szíve idegesítően, össze-vissza vert és homlokán kiütköztek a veríték furcsa,  zsíros tapintású cseppjei, mintha vért izzadt volna.
Aznap semmi sem sikerült jól. A postaládába bedobált csekkeken a fizetnivalók riasztó számai sorakoztak és a banki számlakivonat látványa még elkeserítőbb volt. Hónapok óta semmi számottevő bevétel, és ki tudja miért, a magasba szökő infláció ellenére is a betéti kamatok egyre csak csökkennek. Nem kellett hozzá nagy matematikai tehetség, hogy kiszámítsa, megtakarításai jó, ha az év végéig kitartanak. A kiadók sorra visszaküldözgették kéziratait (már amelyik nem végezte egyenesen a szemétkosárban) és a korábbi szűkös keresetet nyújtó magazin szerkesztője is megmondta neki, keressen más forrást, mert ők a következő hónapban lehúzzák a redőnyt.

Kajuk Gyula
Édes élet…
A szürke szerzetescsuhás
krumpli bebújt a földbe,
és rozsdás páncélban kísért
bogáncsként Don Quijote.

Milyen rontás vetkőztetett
sorstalanná, bokrok, füvek?
Esik – Merlin csontujja ír
a vízre varázsgyűrűket?

Esik – ezer Szent György hajít
dárdát a sárkány-diófára.
Esik – a pokol köreit
rajzolgatja a pocsolyákra.

A pocakos krumpli-barátok
horkolnak már a föld alatt,
és didereg bogáncssisakban,
ami jó belőlünk maradt.

Amikor az ősz már nem a beérés,
a göngyölt szalmabála sem kedves-kerek,
a hullott leveleket nincs erőd seperned
a szőlő méz íze sem oldja kedvedet,
akkor már nem dalt körmöl le tollad,
botra görbül rá fáradt kezed,
nem vársz már semmit, korán bújsz el este,
s nem érted nyugalmad mért nem leled.
Akkor még egyszer szedd össze erődet,
örülj a napnak mi fényes, meleg,
ne búcsú gondolattal szemezz csillagokkal,
Ne sürgesd! - hívnak ha már fent lesz helyed!

Velence, 2009. szept. 2.


Bodó Csiba Gizella
...rendelt ideje....
A jelzőlámpák kialszanak néha
és úrrá lesz a nincstelen sötét
melyben az ember fény után kutatva
vergődve rója, rója szűk körét
de sehol, sehogy nem lehet kitörni
ördögi körből nincsen semmi rés
s ha úgy érzi, hogy végre megtalálta
csak megsebzi az újratévedés.
A szív se mindig megbízható műszer
a józan ész is olykor elpihen -
nincs senki, aki kézen fogna akkor
s utat mutatna - nincsen senki sem
hát igen...
G. Ferenczy Hanna
HÁT IGEN...
Utánanéztem a zenének
(térhatás, láthatás):
helyet foglalva a középben, épp jobb felől
csapott felém a vonósbasszusok futama.
Volt, nincs. (Pedig tudtam, előre.)
– Szembenézve majdnem megtántorodtam:
egy asszony, öregasszonyra váltan,
csupa ráncba burkoltan, ki is ő, ki volt még
egy hónapja? Ej, rák, vagy aki adta,
mely gyors a te munkád! S mikor ellép,
egy kissé imbolyog, de a maga lábán jár,
meglehet, nálam is fürgébb. Hátra-felől
igyekszem összefoglalni. – S amint volt, nincs, elillant
(mint ama „légy fia”), máris kerekebb a futamodó
nyolcadoktól
a concerto, és benne s kívüle ott ülök, a kellő
középen. Illan a tétel, már ez a harmadik, éppen
öt perc lehet hátra belőle. Hátra csak ennyi:
egy agyhalál ideje, mégis milyen röpke,
valósággal megziháltat, oly igen-igen
kapaszkodnék beléje. Mennyire bánt,
hogy, ha véget ér. – Utána,
utána ered a nézés, utcaszélen, a házfaltól
támogatva, és ered, imbolyog egyre előre, tovább,
azok a lépések biztosak, egy az irányuk,
mégsem foglalhatók össze. Mindinkább kirajzolódik,
s bár csak feledném, látszik egyre jobban,
jobb és bal felől, és előre-hátra,
s mindenfelől közeleg.


Bárdos László
Közép felől
Ahogy az évek elmúltak felettünk,
a jó maradt, a rosszat elfeledtük,
és nem szorítjuk az Isten kezét.

Őrült évek. Az esték egybefolytak,
a hónapok vonatként zakatoltak
örömszikrákat szórva szerteszét.

Ma már nem kérek, én adok tanácsot.
Bölcsnek mutatják arcomat a ráncok.
A régidőkről mondok tanmesét.

Felnőttek sorra, akiket szerettem.
Tükörbe nézek: őskövület lettem,
eltűnt mellőlem három nemzedék.

Sínek mentén lerobbant állomások,
fáradt emlékek, színes fényvirágok.
Csak összenézünk. Nem szállunk le még.

Bittner János
ELTŰNT IDŐ
Minden délután, úgy két óra felé az öreg bejelenti, hogy ledűl egy kicsit. Nem szundizik, nem alszik, nem sziesztázik… ledűl. A ledűlés abból áll, hogy lefekszik a nappaliban a szófára, hanyatt, keresztberakott lábakkal, keze a hasán összekulcsolva és becsukja a szemét.
Meditál.
Mélyen. Olyan mélyen, hogy még horkol is hozzá.
A testi épségét kockáztatja az, aki ilyenkor arra vetemedik, hogy megzavarja. Néhány Jehovás, meg házaló ügynök a tanú rá.
Most is, valaki figyelmen kívül hagyva a figyelmeztető táblácskát az ajtó mellet - miszerint hívatlan vendégnek le is út, fel is út… újra meg újra nyomkodja a csengőt, sőt még dörömböl is az ajtón.
Az öreg, mint a fuldokló, aki a felszínre bukkanva levegő után kapkod, egy pillanatra azt sem tudja hol van, majd az újabb kopogásra magához tér. Feltápászkodik és szapora átkozódások kíséretében az ajtóhoz tántorog.
- Mi az öreg isten… rántja fel az ajtót, készen, hogy behúzzon egyet a mennyei hírmondónak, mikor szembe találja magát a szomszéddal.
- Wilson! Elment az esze? Tűz van, vagy itt a világ vége?
- Joe! – próbál Dan egy békítő hangot megütni – van egy problémám.

Kaskötő István
Az öreg Joe, mint divat tanácsadó
Egy kéz adott...de Kéz volt,
vagy árny formált kezet?
Adott...s mi volt csak látszat?
S mi az, mit visszavett?

A válasz legényes még,
míg a test fiatal,
s az anyag ígér: hidd el,
hogy csak adni akar!

Később már körülötted
némák az istenek.
Lehet: néhányuk bölcsebb,
de mindegyik beteg.

A beteg istenektől
félsz már, a néma szó
búsat jelez: világuk
meg nem gyógyítható.

Egy Kéz eltétovázik
Árnyként árnyak felett,
s talán hiszed: megáldja
a könnycseppjeidet.

(2009)


Lelkes Miklós
Sötétedő
Engedem az érzést
óriássá válni,
hogy a jól kicsavart,
lepedőbe takart,
meztelen mondatok
ne fázzanak – nélküled.

Szűkös, szürke szavak
alagútján lépek,
- árny takarja arcod –
kemény emlék-pallos
s védőpajzs oltalmaz,
hogy létezzek – nélküled.

A fájdalmak, tudjuk,
titkokban – tompulnak,
s ha hozzád ér kezem,
csillag lesz a szemem,
lázfoltjaim múlnak,
s már nem félek – nélküled.

Péter Erika
Nélküled
... álmában is beszélt,
nyugtalanul pihent,
éppen úgy, ahogy élt.           

Követte árnyékként
az aznapi munka:
...a kocsik szaladtak,
mellette sikongva,
ő intett, hogy mehet,
s vitáztak egymással,
éles csikorgással,
a forgó kerekek.

Apró korompihék
futkároztak játszva,
szállt a fekete tél,
ráhullt ruhájára.

Szemafor kacsintott,
szabad pályát intett,
váltók ha kattogtak,
halkan dalba fogtak,
s ő valahol mélyen,
lent a tudat alatt,
számolgatta szépen,
hogy hány vagon szaladt.

Álmaiban újra,
felpöfékelt fújva,
a szerecsen-színű
gondjai szülője,

s párázva csillogott
a füstölgő bőre,
feljajdult a füttye,
szökkent az éteren,
szembe futott vele
a párás végtelen...

Szennyes volt az álom,
amit anyám mosott,
fáradt éjszakákon...

Szónoklat – monoton unalom –, mobilok belecsöngnek;
  Kedvetlen veszed át ünnepi okleveled.
Kislány műmosolyog, kapsz fonnyadt tegnapi rózsát,
  Dékánod laudál, közben a tüske sebez.
Rád szólnak, letotyogsz, s már szembe veled jön a másik,
  Mert a futószalagon minden olyan sietős.
Este a díszvacsorán sincs jókedv, még be se rúghatsz;
  Hogy vagy? – vállvereget, s otthagy az egykori társ.

Ez lett hát ma az ünnep: hervadt szirma virágnak;
  Épp hogy kézbe veszed, máris a földre lehull.
Hétköznap a jelen, az is elfogy, mint a barátok –
  Ötven év… S papirod rothad a szíved alatt.
Mégse sirasd. Van okleveled valódi aranyból,

  Fejfádon: csak a múlt. Csillagokon a jövőd.

2009. szeptember
Jeney András
Aranydiploma
Lassan, a múltheti kiadós záporokból maradt tócsákat kerülgetve ballagtak fölfelé a domboldalon. A két nyugdíjas. Lajos, a kerek fejű, ősz hajú, mokány kis zalai parasztember, aki az utcai szoba kiadásával próbált szert tenni némi kis idegenforgalmi bevételre, meg János, az egykori pesti kishivatalnok, aki a sok üléstől elgyötört derekát áztatta a szomszéd város gyógyvizében. Ő több, mint egy fejjel volt magasabb a házigazdánál. Vékony, kopasz ember. Kissé bizonytalanul mozgott az ismeretlen, csúszós terepen, de hát végtére is ő akarta megnézni a szőlőhegyet, tartania kellett a lépést a másikkal. A háziorvosa mondta, hogy jót tenne a derekának egy kis fürdőkúra. A felesége izületei is recsegnek – ropognak, neki is hasznára válna a gyógymasszázs.
T.Ágoston László
Szőlőhegyi séta
Csend szárnyán ringat az idő,
fénylő égboltra tapad a szél,
sötét szemű lovak hamvas kontúrján
kamasz sugarak derűje üldögél.

Vágtat a gondolat velem,
kezem szelíd sörényen pihen,
üres csendbe szökken a varázslat,
paták koppannak magányos köveken.

Fűbe harap a pillanat,
táncol a ménes a dombokon,
ti vagytok a megfékezett méltóság,
nyerítve kacagtok emberi roncsokon.

Szabadon zúgnak a lombok,
délceg mozdulat a várakozás,
nyár illata sodor a messzeségbe,
kiáltásba olvad a halk nyihogás.

Vállamra ül a lendület,
hajdani ősök nyeregbe szállnak,
szétszórt gondolatom maradéka
szürke lovakkal üzen a világnak.

Csontos Márta
Táncoló ménes
Megtörtént hát a páli fordulat:
az új nemzedék sehogysem emberi
s hála az égnek – nincs szaporulat.

A munkás baromként sorsát tengeti
s nem érzékeli, ha lenyúzták bőrét,
sandán sunyít, lesi a cipőjét,
akkor se szól, ha a tőke engedi,

a haszon elv, e legnagyobb erény,
mert művész s kultúra – haszontalan,
csak akkor jó, ha eszmékkel halad
karonfogva s nyelvtől ragyog a fenék.

Már látom: az ember – ember maradt:
csupán fényre húzták, mert nem volt nehéz,
szennyes lelkének mélyéből – a szart!

Budapest, 2001. október 10.
Sárközi László
Megtörtént hát...
Akként vagyunk, mint Jónás Ninivével:
prófétálunk a ránk bízott igével,
és várjuk, hogy szavunkra a falak
negyven nap multán majd leomlanak.
Így ordibálunk, míg torkunk reped,
de semmi, semmi nem változik meg,
s ki menekülne, hogy minden hiába,
jő a Nagy Hal, majd undorral kihányja,
a habos tenger kiköpi a partra,
s amit keresne, nincs többé nyugalma:
mert magát veszti, aki bölcsnek vélve,
visszafordul, hogy nem megy Ninivébe,
megtagadván, amit parancsul adtak,
szívünkbe az égi nagy Hatalmak.
[1973–1976]

Vihar Béla
Babits Jónás könyvéhez
Pázmányt olvasva

Bármink van, s bármit is remélünk,
azt mind itt kell hagynunk az Úrban, –
ragyoghat szemünk szép azúrban;
hosszabban kell halnunk, mint éltünk.

Másokra száll mindaz, mik voltunk,
S mintha soha nem lettünk volna,
a harangok nem értünk szólnak,
csak jeleznek múlt időt: voltunk.

Kiszakadt lelkünk az ördögé –,
vagy egy angyal szívébe röppen.
A test csúf múlásra hagyva,

az addigi sok édességből
kifosztva örökre. – De zölden
virul tovább a sírok hantja.

                                 2008.december 21.

Szenti Ferenc
Az elmúlásról
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                                                                                                     Dr.Bárdos  László Irodalomtörténész

1925-1985
                 Visegrádi elégia

Kedvesem, oly panaszos ma az ég, haragusznak a felhők,
  ólmos a fény a Dunán, sírnak a kismadarak.
Buksi hegyek közt illan a villám, zöldfejü fákra
  dördül az égi harag, záporos ostora hull.
Szépnevetésü folyó, hova tűnt a tavasz ragyogása?
  hol van a vígszavu táj? Fodrosodó viharok
űzik a tiltakozó májust, tépik rokolyáját,
  elkapják derekát, permete-szőke haját.
Szépnevetésü folyó, szemedet mért ráncolod össze?
  Hajtsd el a fellegeket, hívd ki a napsugarat!
Hívd ki az orgona fürtjeinek kacagó lilaságát,
  hívd ki a réti füvek bársonyozó melegét.
Lágyan nyújtsd ki kezed, simogasd meg a parti füzeknek
  halk pihe-bánatait, szenderedő panaszát.
Vedd hátadra a tömzsi kacsákat, lomha hajókat,
  tükröt tarts a hegyek sokszinü arca elé!
Sárga-fehér házak sorait ringassa a tükröd,
  permete-szőke tavaszt, kékkacagásu eget.
Ringass engem is, álmaimat, kik májusi zöldek,
  szépnevetésü folyó, szép csobogó nevetés!
Ringass engem is el, hogy a búcsú perce ne fájjon,
  tudjam: e táj az enyém, s én az övé maradok.

Visegrád, 1954. május 10–12.



Novemberi szonett

              „ein Tag im Jahre ist den Toten frei”
                                                    Hermann Gilm

Az esztendőben egy nap az övék:
halottak hónapjáról hadd beszéljek.
Mert értük sír a novemberi ég,
és halottaktól vemhesek az évek.

A feledés majd mindent hóba von,
de kialudt nyaruk még bennünk lüktet:
ködös, kopár őszvégi hajnalon
sirassuk értünk halt testvéreinket.

Mert az élőkért van minden halál,
s minden levés a múlástól halálos:
a teremtés törvénye így örök;

hiába sír a novemberi táj,
bölcsőt ácsol a fejfákból a május
s a könnyektől termékeny lesz a rög.

1958. január 27.



Zuhanás

Hullunk, zuhanunk a halálba.
Minden asztalláb ördög lába.
Gyilkolunk. Füvet, bogarat.
Belzebúb kuncog az asztal alatt.

A vízbefojtott kiscicák vakok.
Véresen jobb, vagy vértelen?
Dögmadár-légy az ételen.
Koncertet ád a hullafog.

Hullunk, zuhanunk az ölésbe.
A vágy a kényelmesek kése,
Oscar Wilde megmondotta már…
Nincsen határ. Nincsen határ.

1963. július 18.

Nyugtalanság

Nyugtalanságom szertekúszik,
mint skatulyából hosszulábú pókok.
Csukott szemmel számoljunk húszig.
Mindent megírtak. csak csodára várhatsz.

A kellékeket cserélgeted egyre.
Hegy, domb, patak, völgy, állatok, virágok.
Míg készülődtél ősök nászszobáján,
elmondtak mindent. Kínt és cifraságot.

A hallgatásod talán a tied még.
Reméld: ahogy te, úgy senkise retteg.
Minden szerelmet elszerettek?
Történhet csoda még. Számoljunk húszig.

Szigliget, 1966. október 2.

Döntés, 44

Úgy döntöttem, hogy nem leszek gazember.
Akárki jön is szembe csattogtatva
állkapcsát és ha nem köszön na és
ha lekapcsolja s fejbevág vele
egy tégla éppúgy a fejemre eshet.

Holnap mégiscsak új életet kezdek.
Hátha megírom amiért születtem,
hátha kitágul csípőm kosara
gyereket szülni a szerelmesemnek.

Ha már nem leszek hírneves gazember,
kinek messziről előre köszönnek,
mert rajtam nem fogtak a börtönök
s nem ilyen mellre tűznek érdemrendet:

megtanulom, hogy a Visztula felfele folyik,
s bár a vér vízzé hígul, az agy kopik, a csont rozsdásodik
és nem szülhetek gyereket s mindenképp azért
                 születtem, amit megírok halálomig,
s holnap fejemre eshet egy tégla vagy nem köszön
                                               aki szembejön:
úgy döntöttem, hogy nem leszek gazember. Nem én.

Varsó, 1969. november 20.



Szomjúhozom már mosolyodra, Isten.

Auschwitz-Birkenau,
1944. augusztus 31.

Illetlen-dal

Nagyon össze nem illő pár vagyunk mi ketten.
Sors-játék, hogy épp a te páratlanod lettem.
Hogy rám gondolsz, amikor gondolattalan vagy.
Hogy épp a te ördögöd mögöttem az angyal.

Nagyon össze nem illő pár vagyunk mi, hallod.
Te örökké zárod, én kitárom az ajtót.
Harmatod az én esőm, napsugaram máglyád.
Te nem hallasz, s hangomat fene férgek rágják.

Nagyon össze nem illő pár vagyunk mi, kedves.
A te lábad jószagú, az én sarkam retkes.
Én örömmel ébredek, te haraggal alszol.
Te rádiót nyitogatsz, nekem madárdal szól.

Dobogókő, 1981. július 29.



Komisz kamasz, ne ölj

         „Mondjátok hát, hogy nem reménytelen”
                                        RADNÓTI MIKLÓS

A levegőben komiszság lebeg.
Segítsetek, megölnek, emberek!
Fehérek közt egy európai
gyilkosáról szeretne vallani.
Az arca sima, rezzenéstelen.
Lappang szemében némi értelem.
A tévét nézi, vagy kocsmában ül,
s magát imádja rendületlenül.
Ha társaság van, szellemeskedik,
s mindenkit megszól, késő reggelig.
Ha mulatságát megzavarja más,
leégeti, és tovább dudorász.
Be is húz olykor, ha gyengébb amaz,
s mentsége — hisz még éretlen kamasz!
Közömbössége kíméletlenebb:
ha sír a társa, feltesz egy lemezt.
Emberségére tán még van remény,
segítségért ezért kiáltok én:
köztünk járnak a kölyök Hitlerek.
Komiszság terjeng a sarak felett.

1982. február 9.



Költő, 1982

                       „…költő az, aki kézből evett
                       és az, aki levágta a kezét…”
                                   TADEUS ROŽEWICZ

Költő az, ki társaival iszik,
s aki azért iszik, mert társtalan.

Költő az, ki írhat, ha sírnia
már nem lehet, s könnyének ára van.

Költő, ki verset olvas, vagy szaval,
ki prózára, beszédre nem figyel.

Költő, ki gőgicsél a kisbabával,
s magát akasztja fel, ha ölni kell.

1982. március 31.

Ismered-e

Ismered-e a szenvedést,
hogy éppen annak nem segíthetsz,
ki szivedbe mártja a kést,
s a rettegést, hogy mindig így lesz?

Az mártja szivedbe a kést,
ki csupaszon, közelről látja,
s neki okoz bár szenvedést,
mit elkezdett, tovább csinálja.

Ki megkínoz, mert szereted,
s megváltanád — könyörögj érte.
Az üdvösség a szeretet.
A szenvedés a hit reménye.

1982. október 21.

Szövegforrás:
KERÉNYI GRÁCIA: Nálunk a málnabokrok. Válogatott versek, Budapest, 1985, Szépirodalmi Könyvkiadó.

A verseket betűhíven közöljük.
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre,   Balázs Béla,   Oláh Gábor,   Kaffka Margit,   Rozványi Vilmos, Keszthelyi Zoltán,  
Nadányi Zoltán,   Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József , Gellért Oszkár, Marconnay Tibor,
Simon István, Rab Zsuzsa, Jókai Mór, Vihar Béla, Lányi Sarolta, Lévai József, Kis Ferenc,
Komjáth Aladár, Kún József, Ladányi Mihály

Aszalós Sándor
Az avantgárd irányzatok


"A művészet nem a láthatót adja vissza, inkább láthatóvá tesz." (Paul Klee)

A XX. század első felében, az egységes stílusok korszaka lezárult. Az impresszionizmus nagyszerű kifejeződése a világ egy sajátos festői vagy grafikai megragadásának. Ez a gyakorta a realizmussal jellemzett módszer Európában a modern kor küszöbén alakult ki és egyszersmind a XX. század teljesen eltérő képzőművészetének csíráját is tartalmazza. A művészettörténészek ezért gyakran tekintik – és értelmezik – az impresszionizmust valami végének, de ugyanakkor kezdetének is.
A XX. század első két évtizedében a képzőművészet is nagy horderejű változások sorozatán ment át, amelyek az ún. posztimpresszionizmus szerves fejleményei.
Avantgárd (a francia „avant-garde”, „előőrs” katonai műszóból) mindazon képzőművészeti és irodalmi irányzatok neve, melyek a XX. század elején jelentkeztek, s melyek alapvetően megváltoztatták a művészetről alkotott képet, illetve magát a művészetet. Másként fogalmazva: az új, minden eddigi hagyománytól tudatosan eltérni akaró művészeti irányzatok összefoglaló neve a XX. század első felében.
Az avantgárd törekvések rövid ideig tartó, forradalmi lendületű mozgalmakat hoztak létre. Céljuk a lázadás, a hagyományos művészeti formák felbontása és új kifejezésformák keresése. Az irányzatokban többnyire nincs semmi közös, csak a lázadás, a formabontás vagy építés szándéka. Közös jellemzőjük az is, hogy nyomtatott fórumokon, többnyire saját folyóirataikban kihirdették elveiket.
Tulajdonképpeni célja: már nem a látvány valamilyen mértékű visszaadása, hanem a dolgok mögött rejlő gondolati tartalmak érzékeltetése.
Az irodalomban is jelentős a hatása, mert az avantgard elveti a hagyományos formai megoldásokat, radikálisan megújítja az irdalom kifejező eszközeit. Magasztalni kell minden eredeti formát még akkor is, ha a lehető legerőszakoltabb. Bátorságot kell meríteni az őrültség könnyű vádjából, lázadni kell a "harmónia és jóízlés" szavak ellen. Minden nap rá kell köpni a Mûvészet Oltárára! Mi a szabad intuíció határtalan tartományába lépünk. A szabad vers után íme itt vannak a szabad szavak!
Az avantgardra jellemző a hagyománybontás: a régi értékek teljes lerombolása vagy átértelmezése, a művészi formanyelv radikális megújítása minden művészeti ágban
A teljes emberi és művészi szabadság megvalósítása – a konvenciók hiánya
Társadalomformáló programjuk is van, mert az emberek tudata másképp nem alakítható át.
A művészeti ágak közelednek egymáshoz (a film hatása igen erős), tiszta műfajokról már csak ritkán beszélhetünk
Az avantgard témaválasztás: A XX. századi ember megváltozott élete, elidegenedettsége, létminősége, az embert fenyegető veszélyek vagy az előtte megnyíló lehetőségek. Ebben erősen érezhető a korabeli polgári filozófiák (pl. egzisztencializmus) és lélektani irányzatok (Freud, Jung) hatása
Az avantgárd irányzatok csoportosítása:
Formabontó irányzatok:
Érzelmi alapon közelítenek az ábrázolt valósághoz indulatosak a hagyományos formák teljes lerombolása után új valóságot építenek minden művészeti ágban hatni tudnak: expresszionizmus futurizmus,dadaizmus, szürrealizmus.
Formaépítő irányzatok:
Értelmi, gondolati alapon közelítik meg a világot higgadtabbak a leghagyományosabb formákig bontják le a valóságot, majd azokból építkeznek. Csak képzőművészeti irányzatok: kubizmus, konstruktivizmus.
Összefoglalóan avantgárdnak nevezzük a XX. század első évtizedeiben jelentkező újító művészeti irányzatokat. Az avantgárd első jelentkezését 1905 és 1910 közé tehetjük, fénykora a húszas éveire esik, s a második világháború kezdete a mozgalmak lezárulását jelenti. Az avantgárd ember és ember, ember és természet megváltozott viszonyára keresi a választ.

Aszalós Sándor
2009.szeptember. 15

Az avantgárd irányzatok
Aszalós Sándor
Az avantgard stilusról

1847-1910
PISERA BÁCSI KALANDJAI
1874
Korponai volt a neve, de azért az egész város Pisera bácsinak csúfolta; köpcös, pisze orrú egyéniség, csizmába gyűrt kék német nadrágban, nyárban sárga jankliban, melyről két sor perlmutter gomb begyeskedett, télben pedig tubákszínű »krispin«-ben és báránybőr sapkában.
Arról volt nevezetes, hogy ő tudott legcifrábban káromkodni, ővele történt a legtöbb együgyűség a világon, s neki volt a legocsmányabb két gebéje széles Gömör vármegyében: de ő azért, mint minden magyar ember, büszke volt lovaira.
Emlékezem diákkoromból, hogy magam is e nemes állatok egyikét választám pegazusomnak s az első verseményem, melyből nagy poétát jósolt bennem az emberiség, e lovak egyikét, a még »Betyár«-nál is soványabb »Betá«-t dicsőíté.
Pisera bácsi
Büszke Betája
Csörtet a völgyön.

HOGY LEHET MEGGAZDAGODNI?
1878
Szegény Tóth Edétől hallottam ezt a történetet, talán egy megírandó színmű egyik hatalmas felvonását, ha meg nem dermed örökre a kéz, mely erőteljes tollát vezette. Ezt különben csak annak tanúságául mondom, hogy a sors mégis nagy úr, még az irodalmi válfajokat is képes devalválni, ha kedve telik benne: a jó színműből rossz novella lesz.
És ezt, hiszem, nagyon sajnálhatja a t. c. közönség, de még százszor jobban e beszély hőse, ifjú Pallér Miksa barátunk, kit a meghalt költő minden félszegsége dacára sokkal szeretetreméltóbbnak festett volna, mint én, amire pedig de nagy szüksége volna Pallér Miksa barátunknak, ha a szép Pukovics Kati által kívánja magát szerettetni!

A BORÁSZATI GYŰLÉS
1879

Írta: János
Ecsém! Fölvirradt a mi napunk is. Derűre ború, borúra bor.
Amióta bejött Szegedre a víz, azóta minden okos ember azzal bajlódott az átkos kormánytól kezdve lefelé, hogy a vízzel experimentáljanak; inzsellérekkel telt meg a város, úgyhogy kövezni lehetne velök az utcákat: mérnökök támadtak minden bokorból.
Együtt van valamennyi, az ország vadmérnökétől, Jankovics Miklóstól kezdve a város vad mérnökén, a druszán keresztül le egész a földkóstolókig.
Én, aki teljes életemben se vizet, se földet nem kóstoltam, hanem csak bort, elkeseredett kebellel néztem, hogy két folyadék: a bor és víz közül mint lesz lassanként becsesebbé a hitványabbik, a víz. Könnyeim sokszor csordultak ki e szívszaggató állapoton.

A SZÉP ÉNEKESNŐ REGÉNYE
1881
(Első fejezet.) Egész Franzensbad rajongott érte. Valamint divat az előkelő világban orrhangon beszélni, divat a kisvárosi lady patronesseknek a bálba éjfél tájban érkezni, divat a dandyknak akkor is feltűrt nadrággal járni, ha egy csöpp sár sincs: éppen úgy divat volt Franzensbadban a szép ismeretlenről ábrándozni.
A zöld asztalnál, a sétányokon, a mulatók termeiben, a fürdőkabinokban, az utcákon és a ligetekben, szóval mindenütt és mindig csak őt emlegették.
Verseket írtak hozzá, virágbokrétákkal lepték meg, kirándulásokat rendeztek tiszteletére, párbajokat vívtak miatta, rőfnyi versekkel üldözték, egész férfi-világ lábaihoz omlott, bájainak hódolt és kegyének legparányibb jeleért könyörgött... Mind nem használt semmit: ő szfinx maradt, hideg és büszke, megközelíthetetlen.

SÖRIVÓK
1877

Még téli időben is sokszor megfordult eszemben, hogy ha egyszer - quod deus avertat - beválasztanának a parlamentbe, az lenne az én szűzbeszédem, hogy a budai alagút valamelyik végét falaztassa be a tisztelt kormány, hadd legyen az alagútból országos pince; mert ha nemzeti színház, múzeum, tornacsarnok van, nemzeti pincének nem lenni - valóságos ellenkezés a nemzet géniuszával.
Ebben a kutya melegben még élénkebben föltámad bennem a vágy egy ilyen hűs hely után, melynek minden fényt fölülmúló ékes bútorzata üdítő folyadékot tartalmazzon.
Huh, be meleg van! A szeszélyes nap annyira öregedett tavasz óta, mint a feleségem öt év alatt. Május elején mosolygott, éppen mint a feleségem a mézeshetek alatt. Május végén sütött, most pedig már mar éppen mint a feleségem. A legszabadelvűbb ember lelke is kezd megbarátkozni ilyenkor a Szibéria levegőjével, vagy ha nem hát legalább azt óhajtja, hogy ha már az a célja, most vigyen bennünket jégre Tisza Kálmán, ha tud!

ÚJ TÁRSADALOM
1883

Nem mondtam el még önöknek utazásunkat a magyarországi bolgárok közt?
Hogy nem mondtam? No, hát el sem mondom most. Majd egy más alkalommal. Mert egészen egyébről akarok beszélni.
Károly nagybátyám valami hideglázt kapott, hátrahagytuk hát az öreget egy kis bolgár faluban.
Nem lehetett mellette maradnunk, mert mindkettőnknek sürgős dolgunk volt.
A paphoz szállt, s az véletlenül tanulótársa volt valamikor. Egymásra ösmertek, s felette örültek egymásnak.
- Szinte jó - mondá nagybátyám -, hogy megbetegedtem. Enélkül nem láttalak volna, Péter. Teringette, hogy vagy öreg cimbora? Hát még itt is emberek laknak, he?
Nagybátyámon nem fogott ki a hidegláz. Pattogó jókedvét megőrizte. S elméskedett, mialatt a foga vacogott.
- Laknak bizony - szólt a pap -, mégpedig nagyon eredeti emberek. Sok érdekes dolgot látsz itt majd, mert remélem kipihened itt magadat nehány napig, még ha a lázad rögtön elmúlna is.

AZ OKOS NÁSTYA
1892

Onnan hoztam én az okos Nástya meséjét, ahonnan a mandátumot. A fogarasi havasok közt élt az okos Nástya.                    Szép volt, mint a fiók zerge, fekete szemei voltak, a kökényhez hasonlók, s olyan szája, mint a cseresznye. Hát még a nézése, hát még a járása... Mondták is az irigy legények:
»Több szépség ez, higgyétek el, mintsem hogy egy embernek szánta volna az Úristen.«
Belátta ezt talán a férje is, mert meghalt. Nástya özvegy asszonyka lett, pajzán, izzó vérű, aki még a szentekre is rámosolygott, mikor vasárnap a templomba ment.
Ilyenkor rendesen egy pár csirkét is vitt a pópának, aki kedvteléssel simogatta meg éjfekete haját, habfehér állát:
- Köszönöm, kis mizi-mázi! Hamar akadjon szerencséd!
A dászkál, egy ragyás ember, sóhajtozva dünnyögte:
- Hiszen egyebet se csinál a szerencse, mint hogy utána fut, belekapaszkodik a szoknyaráncaiba...
S igazán, igazán. Amennyi duda van a havasok alján, az mind utána siránkozott a pásztorok leheletével. Amennyi rózsa nőtt a kucsulátai ispán kertjében, az mind az ő kebelén fonnyadt meg.

EGY VADÁSZPÁLYA ELEJE ÉS VÉGE
1891

Mióta Coppée megírta rólam a »Scènes Hongroises« előszavában, hogy mekkora nagy vadász vagyok, azóta nincs semmi nyugtom és pihenésem. A legjobb ismerőseim azzal állítanak meg az utcán: »Mikor küld már nekünk is nehány nyulat?« Mások viszont vadászatokra hívnak, nem győzöm magam kimentegetni; pedig már eddig is elég sok olyan jó tulajdonságot fogtak rám a barátaim, amiknek hiányát folytonosan takargatnom kell. No, de legalább ennek az egynek a terhét lerázom magamról.
Nem voltam én vadász sohasem.
Ámbátor némi sikerekkel dicsekedhetném. A tiszttartó kisasszonyai (akik azóta öreg asszonyok valahol), mikor diákkoromban hazakerültem a vakációkra, velem járkálgatva a faluban, egy fehér verebet pillantottak meg egy pajta tetején.
A fehér veréb nagy ritkaság, megöregedett, megőszült, bizonyára tapasztaltabb a többinél, valóságos Deák Ferenc lehetett a verebek között.
A szép kis Mariska így szólt hozzám:
- No, híres, üsse le azt a verebet, ha tudja.
Szó nélkül vettem föl egy követ, a veréb felé hajítottam, s a szegény kis állat holtan pottyant a lábainkhoz.

Mikszáth Kálmán művei díjmentesen letőlthetők a Magyar Elektronikus Könyvtár
adattárából.
A fekete város
Különös házasság
Noszty fiú esete Tóth Marival
Két választás Magyarországon
Beszterce ostroma
Szent Péter esernyője
és még sok más
Csontváry KosztkaTivadar: Tavasz Mostárban
Csontváry KosztkaTivadar: Öreg halász
Csontváry KosztkaTivadar: Naplemente Nápolyban
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő: Kaskötő István
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Aszalós Sándor